Talán most van egy éve, hogy összefutottam egy pelenkás kori barátommal és annak néhány rendkívül értelmes gondolkodású haverjával. Csak pár hete kezdtem el itthon is longboardozni, és már akkor kezdtek csábítani a lejtők, de a mai napig nem jutottam el egy normális védő felszerelésig sem. A Városligetben futottunk össze, ha minden igaz. Van arra egy lejtősebb terület és gondoltam, milyen jó lenne végre csak úgy magamban gurulni egy sort.
Mint egyetlen lány, csak arra voltam alkalmas, hogy hallgassam az eszementebbnél eszementebb sztorikat, amelyeken néha már sírva röhögtem. Hogy hogyan itatták le az edzőjüket a medence partján, meg hogy hogyan fürdették meg egyesével, ruhában a barátnőiket, meg egyebek. Engem is kérdeztek, de sem nagyon tudtam volna mit mondani, meg ugye az ilyes fajta sztorik nem minden esetben állnak jól egy lánynak. Szóval kimaradtam, de nem is baj.
Valamivel később a volt legjobb barátom gondolt egyet, és elvette tőlem a deszkát. Felállt a domb tetejére és meg akart indulni. A képe vörös volt, szemei kidülledtek, talán még nyögött is, mint aki szarni akar a vécén, majd egy igencsak hangos "pú" kíséretében legurult. A fiúk fetrengtek a röhögéstől. Én sem voltam különb, mert már alapból nevettem, de ezzel betelt minden pohár.
A pasik hülyék!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése